A Longs Peak a maga 4346 méterével kellemes Hálaadás utáni célpontnak tűnt. Hát nem az.

 A coloradoi négyezresek legészakibb csúcsa a Front Range és észak Colorado felé magasodva hivogatja a túrázókat és mászókat, no meg engem, aki az előző napi pulyka-holokausztot követően erősen vágytam már egy kis zsírégető mozgásra. Nos ezt kétségkívül megkaptam.

Alfahím és zavaró gondolatok

 A hajnali 3:45-ös keléssel úgy vagyok, hogy ha dolgozni kéne mennem, biztos nem sikerülne felkászálódni, de ha valami kaland vár, az ébresztőóra előtt percekkel (najó, utána egy negyedórával) már a gőzölgő kv felett sápadozom.

Nagy csokor gondolat kavarog bennem, miért is nem fekszem vissza? miért csinálom ezt az egészet?

Aztán a következő korty kávéval elhessegetem ezt a zavaró gondolat-egyveleget, mélyebb magyarázat iránti vágyakozás hiányában megelégszem azzal, hogy valami furcsa és lényegien meghatározó kapcsolat van az alfa-hím létezésének és fennmaradásának esszenciája, a végtelen hegyek, és önmagunk szivatásának viszonylatában. Ceterum censeo fél5kor már észak fele robogok, mordul a boxermotor,versenyt énekel a "Vad" meglazult karosszéria elemei körül süvítő szél a kazettás átjátszóra kapcsolt törött Iphone-ból bömbölő zenével. Felettem még csillagok, de keletről már derengve köszönt egy új nap meglehetősen határozottnak tekinthető ígérete.

Bouldertől északra rátérek a híres nevezetes 66-os főútra, majd nemsokára már a Rocky Mountain NP határaihoz érve hegyi szerpentinen száguldozom. Fagypont alatt a hőmérséklet, örülök, hogy négykeréken érvényesül a meghajtás, meg annak is, hogy jók a gumik. Leginkább akkor, amikor az egyik kanyarban egy szarvas ugrik unottan elém.

Ő néz, én dudálok. Aztán robogok tovább. Napfelkeltére a Longs Peak alatti parkolóba érek.

Gyanúsan üres

Mármint a parkoló, bár néha magam is annak érzem, amikor olyan hülyeségekre adom a fejem, mint ez a kaland.

A helyiek szavajárását idézve "lots of fun" egy négyezreset egyedül mászni, télen.

De sebaj, gondolat a tett halála, tehát nem foglalkozom vele, hogy üres a kijelölt parkoló, és az ösvény elején (igen, ott balra) felállított bodéban található regiszterben nincsenek az elmúlt hetekből származó beírások, miszerint bárki is felment volna a csúcsra.

Számítottam rá, hogy hiába élek 1600 méteren immáron 2 hónapja, a parkoló tengerszintfeletti 2800 méteres magassága és a 4300 méter feletti csúcs tartogathat még kihívásokat.

Jó tempóban, százas alappulzussal kezdem beletaposnyi a nyomom a hegybe.

Az erdősáv szélén figyelmeztető táblák: ez itt már az alpin tundra régiója, azaz ne térjek le a kijelölt ösvényről (örülök, ha megtalálom), illetve innen már a jóisten ment csak meg a nyáron a délutáni órákban oly gyakran csapkodó villámoktól. Viszont most tél van.

3300 méteren szembetalálom magam a jeges nyugati széllel. Jeges nemcsak azért mert hideg (nagyon hideg), hanem azért is mert éles jégkristályokat visz, amik a legkisebb fedetlen testrészen is (ezesetben ez arcom kb. egy negyede) éles szúró fájdalmat eredményez.

A ponty először, a reményhal meg utoljára

Mindazonáltal kitartásom töretlen, a szembevágó jeges szélben jó hasznát veszem pár napja vételezett, használt TNF kabátomnak, a zene bent, a szél kint marad, így a hegynek sem kell Tankcsapdát hallgatnia, nem mintha lenne egy élő lélek is a közelemben....

Longs Peaket mérgesen kavargó szürke felhő üli meg, már sejtem, hogy nem jutok ma fel oda. Vagy ha mégis, nem biztos, hogy le is tudok jönni.

3600 méteren meglepő építményre leszek figyelmes, a tábla "Pivy"-t jelöl, azaz pottyantós budit. A papírtáróló feltöltve és a higiénés kéztisztító is tele, mint ahogy már lassan kezdem megszokni, Coloradoban ügyelnek az ilyen részletekre.

A magasság és a hideg miatt gyorsan kiszárad az ember, így óránként megállok inni, most pont az út kereszteződésnél. Balra a Chasm-lake, jobbra a Longs Peak normál út. Tudom persze, hogy balra kéne mennem, és megnézni ezt a közeli kis tavat, lefotózni a tervezett nagy nyári projekt színhelyét, a Diamondot, ami állítólag az USA egyik legszebb alpesi fala, vérem mégis jobbra, a csúcs fele hajt. Legalább megpróbálom.

Chasm-lake, jobbra a Longs Peak és rettenthetetlen keleti fala, a Diamond

800 méter szint és 7 mérföld van mögöttem, az idő fél 11 körül jár, nagy baj nem lehet ugyebár.

3800 méteren, ahogy a Mt. Lady Washington nyugati felére térek a szél felerősödik, a pöffök időnként elérik az 50 mérföld/órás álomhatárt. A nagyobb széllökések már messzebbről jól láthatóak, örvénylik a hó és a jég, amikor egy-egy ilyen hozzámér, leguggolok, hogy minél kisebb felületet biztosítsak az egyre erősebben tomboló szélviharnak.

4000 méteren a Boulder Field-re térek, a felhő ráül a tájra, sűrűn havazik, majdnem fellök a szél. Néha a felhő kisebb ritkulásain át feltűnik a Keyhole sziluettje, könnyed 3as mászásért lehet itt feljutni nyárom, aztán a nyugati oldalon egy keskeny, kitett rámpán vezet az út és a végén egy kisebb kuloár megmászása után juthat fel az ember a csúcsra. Máskor, de biztosan nem most.

Egy fél mérföldet még megteszek, kifogy belőlem lassan a motiváció, és a Delta főcímzenéjét is már vagy századszorra kezdem el dúdolni...itt az idő, hogy visszaforduljak. A hegyen túl gomolyogva növekvő fekete felhő szürkületi homályt borít a tájra, mintha naplemente lenne, pedig még csak dél van.

Régen bevált módszerem, hogy lefutok a hegyről, így is kényelmetlen, de legalább haladós, most pedig kiváltképp indokolt is, hiszen egyre kevesebbet látok a havazásban.

Negyed háromra az autónál vagyok, Jetboil kv, kis pihenés, a jól befűtött autóban.

Longs Peak:vándorfóka 1:0